Mi van, ha lemaradtam?

Vannak napok, amikor úgy érzem, hogy rossz úton járok. Hogy nem itt kellene tartanom, hogy valahol félrement valami. Mások előrébb járnak. Másoknak megvan az, amit én még csak szeretnék. Mások megvalósították azt, amit én tíz évvel ezelőtt még magamnak célként tűztem ki. Néha az az érzésem, hogy lemaradtam az életben. Itt vagyok 34 évesen, és nem tudom, hogyan fogom utolérni magam.

Ezt az érzést a közösségi média nagyon könnyen fel tudja erősíteni.

Nem azért, mert minden, amit látunk, hazugság, hanem azért, mert többnyire nem a teljes képet látjuk.

Látjuk a sikert, a vállalkozást, de nem látjuk az előtte lévő éveket, a rossz főnököt vagy az áttúlórázott estéket és éjszakákat, amikor párhuzamosan próbált helytállni a régi helyén és az új vállalkozásában.

Látjuk az új házat, de nem látjuk a bizonytalanságot, ami előtte volt, a rengeteg munkát és az estéket, amikor munka után a falakat festették.

Látjuk a boldog pillanatokat és harmonikus kapcsolatokat, de nem látjuk a veszekedéseket és a sírást.

Nem látjuk, hogy honnan indult az a másik ember, milyen utat járt be, mennyi időt, energiát és munkát tett bele abba, amit elért. Nem látjuk, mi zajlik az életében a képernyőn kívül.

Közben akaratlanul is összehasonlítjuk ezeket a válogatott képeket a saját teljes életünkkel.

---

Az önismeretben ezt társas összehasonlításnak nevezzük. Ez önmagában egy teljesen természetes emberi folyamat. Másokhoz viszonyítva próbáljuk elhelyezni magunkat, és ennek akár pozitív oldala is lehet. Mások példája inspirálhat, ötleteket adhat, vagy megmutathat olyan lehetőségeket, amelyekről korábban nem is tudtunk.

A közösségi médiában ráadásul nagyon könnyű olyan emberekhez hasonlítanunk magunkat, akiknek éppen azt az oldalát látjuk, amelyben előttünk járnak. Az egyiknek a munkahelye sikeres, a másiknak a párkapcsolata működik jól, a harmadiknak a vállalkozása, a negyedik pedig éppen olyan életet él, amire mi régóta vágyunk.

És miközben mások életének egy-egy szeletét látjuk, könnyen szem elől tévesztjük a saját életünk egészét.

Régen én is nagyon könnyen belecsúsztam ebbe a spirálba.

Egyik gondolat jött a másik után.

„Már ezt is el kellett volna érnem.”

„Ha eddig nem sikerült, valószínűleg ezután sem fog.”

„Másoknak sikerül, nekem miért nem?”

És mire észrevettem, már nem is egy konkrét dolog miatt voltam rosszul, hanem úgy éreztem, hogy az egész életemmel baj van.

Napokig tudtam ezen emészteni magam.

Ma sem mondanám azt, hogy ez már soha nem történik meg. Vannak olyan napok vagy órák, amikor ugyanúgy megjelennek ezek a gondolatok.

A különbség inkább az, hogy ma már hamarabb felismerem, mi történik velem.

És ebben nem egyetlen nagy felismerés segített, hanem egy nagyon hosszú távú befektetés saját magamba: az önismeret.

---

Nem egyik napról a másikra változtam meg

Amikor elkezdtem önismerettel foglalkozni, természetesen nem az volt a célom, hogy soha többé ne legyenek nehéz érzéseim vagy rossz gondolataim. Inkább az, hogy jobban megértsem, mi történik bennem.

Honnan jönnek bizonyos reakcióim?

Miért érintenek bizonyos helyzetek ennyire erősen?

Milyen régi tapasztalatokat, sérüléseket, mintákat viszek magammal?

Ez egy hosszú folyamat lett, amiben nem minden haladt ugyanúgy vagy ugyanolyan gyorsan. Közben viszont apránként észrevettem magamon a változásokat is. Volt, hogy egy helyzetben már nem ugyanúgy reagáltam, mint korábban, vagy hamarabb észrevettem, amikor elkezdtem magamat bántani a saját gondolataimmal.

Ezekből az apró változásokból idővel valami nagyobb épült.

Nem tűntek el a rossz napok, és nem tűntek el a rossz gondolatok sem.

Csak már nem hiszek el automatikusan mindent, amit egy rossz napon gondolok magamról.

Számomra ez hatalmas különbség.

---

Mit csinálok, amikor érzem, hogy kezdek belecsúszni ebbe a spirálba?

Az egyik legfontosabb dolog számomra a közösségi média tudatosabb használata lett.

Igyekszem kevesebbet görgetni, de ami ennél is fontosabb, megnézem, hogy kiket követek. Időről időre érdemes ezt mindenkinek átnéznie, akár félévente vagy évente. Lehet, hogy valaki egy adott életszakaszban nagyon sokat adott nekünk. Inspirált, tanított, motivált. De közben mi is változtunk és más élethelyzetbe kerültünk. Ami egy éve még feltöltött, lehet, hogy ma már szorongást vagy elégedetlenségérzést vált ki belőlünk.

És ilyenkor teljesen rendben van azt mondani:

„Ez most nem tesz jót nekem.”

Nem kell haragudni rá, nem kell megmagyarázni. Egyszerűen távolságot kell tartani, akár kikövetni.

A másik dolog, ami nagyon sokat segített, a hálanapló.

Nem vezetem tökéletesen. Van, hogy napokig vagy akár hetekig is elfelejtem, aztán újra előveszem. Különösen akkor, amikor érzem, hogy nagyon beszűkültem arra, ami nincs, amit nem értem el, vagy ami nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Ilyenkor segít végiggondolni azt is, ami van. Nem azért, hogy letagadjam azt, ami nehéz. Nem azért, hogy ráerőltessem magamra, hogy „örülj annak, amid van”, hanem azért, hogy a figyelmem ne csak a hiányokra tudjon fókuszálni.

A harmadik dolog pedig, hogy visszanézek.

Mert amikor azt érzem, hogy lemaradtam, akkor csak előre nézek. Azt figyelem, hol kellene lennem és nem azt, hogy mekkora utat tettem meg. Ilyenkor viszont megpróbálom feltenni magamnak a kérdést:

„Jó, de honnan indultam?”

Lehet, hogy bizonyos dolgokat nem értem el.

Lehet, hogy vannak terveim, amikből semmi nem lett.

Lehet, hogy tíz évvel ezelőtt teljesen más életet képzeltem el magamnak.

Közben viszont olyan dolgokban fejlődtem, amelyekről tíz évvel ezelőtt még azt sem tudtam, hogy szükségem lesz rájuk. Olyan dolgokat tanultam meg magamról, amiket akkor még nem értettem. Olyan helyzeteket kezeltem, amelyekről korábban elképzelni sem tudtam, hogy képes leszek rájuk.

És ez is fejlődés.

Csak nem mindig látványos.

Nem lehet róla feltétlenül fényképet készíteni. Nem lehet kiposztolni, hogy:

„Ma egy régi mintám helyett végre máshogy reagáltam.”

Pedig néha ezek sokkal fontosabb eredmények.

És van még valami, amit sokáig nehéz volt elfogadnom: hogy merek segítséget kérni és erről beszélni.

Attól, hogy én is segítőként dolgozom, nekem is szükségem lehet segítségre.

Én is járok rendszeresen segítőhöz, és amikor egy mélyebb ponton vagyok, vagy azt érzem, hogy valami most nehezebben megy, nem félek extra időpontot kérni. Nem azért, mert visszaestem. Hanem azért, mert felismerem, hogy most több támogatásra van szükségem.

Ma már nem az a célom, hogy soha többé ne legyenek olyan napjaim, amikor azt érzem, hogy lemaradtam.

Hanem az, hogy amikor jön egy ilyen nap, ne maradjak benne hetekre.

És ez is fejlődés.

Csak nem mindig lehet megmutatni másoknak.

De attól még megtörtént.

Ha úgy érzed, hogy szeretnél egy kicsit mélyebben ránézni arra, mi zajlik benned, ebben én is tudlak kísérni.